"Téliesítés" a kertben

A Raunkiaer-féle életformák

E tudományos tézis nagyon is lényeges, amikor növényeink áttelelési stratégiáit akarjuk megérteni. Ennek alapja, hogy a növények a hasonló környezeti feltételekhez, hasonló fejlődési és életmódstruktúrával alkalmazkodtak. A Raunkiaer-osztályozás az áttelelő szervek, azaz a rügyek védelmének a módját veszi figyelembe. Ennek oka, hogy a növények jelentős többsége a mi éghajlati körülményeink között is a kedvezőtlen évszakot (ami nálunk hideget, de a sivatagban például ez a szárazságot jelenti) a rügyek nyugalmi állapotában vészelik át.
A fák vagy a cserjék, amelyek megújuló rügyei a hajtásokon - magasabban, mint 50 centiméter - találhatók, ily módon vészelik át a kedvezőtlen időszakot.
A törpecserjék rügyei 10-50 centiméteres magasságban találhatóak, más növények - pl. a százszorszép vagy a csalán - rügyei szorosan a talaj felszínén vannak, és előző évi elszáradt leveleik védik azeket. A hagymás gumós növények rügyei pedig a föld alatt rejtőznek különböző mélységekben, itt vészelik át a fejlődésük számára kedvezőtlen időszakot. Az "egyéves növények" az első fagyokkal elpusztulnak, így nem rügy, hanem mag formájában telelnek át.

Ugyanez a gyakorlatban

A tudományos megközelítést nem kell feltétlenül megtanulnunk a sikeres átteleltetéshez, elegendő csak belegondolni annak lényegébe. Adott kertünkben egy növény, ami a mi klímánkhoz szokott, bírja a téli lehűlést, ekkor lombját lehullajtva a rügyekben várja a tavaszt az újrakezdődő élet. E növények teleltetése kapcsán nincs tennivalónk.
Vegyünk például egy mediterrán eredetű cserjét, ami nálunk csak mérsékelten fagyálló, tehát fagyvédelmet kíván. Ilyen a füge vagy a gránátalma. Rügyeik a legmagasabb pontjukon is vannak, tehát ezek is védendőek télen. Az ágakat célszerű összekötni, jutazsákkal betekerni, a tövet földdel körülrakni, felkupacolni. Ha ez jól sikerül, akkor tavasszal a növény ott folytatja életét, ahol ősszel abbahagyta. Ha nem sikerült jól a téli védelem, akkor tövig visszafagy az egyed, és gyökérről indul újra tavasszal. Ennek hátránya egy nagyobbacska cserje esetén, hogy amit addig évek alatt fejlődött, növekedett növényünk, ezzel gyakorlatilag lenullázódik, és minden elölről kezdődik.
Egyes kúszócserjék, mint a pl. a klematiszok egyes fajtái, szintén csak mérsékelten telelnek át klímánkon. Ezeket, mivel vesszőik alkalmasak arra, akár le is szedhetjük a támrendszerről, és a talajra fektetve, lombbal takarva csökkenthetjük a fagyásveszélyt.
A melegebb éghajlatról származó növényeinken is segíthetünk annyit, hogy a föld felszínén található rügyeiket télire betakarjuk földdel vagy lombbal, de arra figyeljünk, hogy amikor tavasszal növekedésnek indulnak, akkor már e takarás ne legyen rajtuk.
A hagymás növények áttelelő szervei a hagymák, és a benne rejlő rügy. Ezeknek föld alatt kell lenniük ahhoz, hogy a telet átvészeljék. Az idősebb hagymás-telepek esetén jellemző, hogy a hagymák egyre inkább a föld színe felé jönnek, és esetenként kiemelkednek. Ilyenkor ezeket a fagyvédelem érdekében érdemes mélyebbre ültetni.

Tényleges és relatív fagyállóság

Az, hogy egy növény miként telel át, számos genetikai és növényanatómiai tényezőtől függ. Emellett azonban vannak olyan tényezők is, melyek szintén nagyban befolyásolják az egyed télállóságát. Kezdjük ez utóbbival.
Tapasztalhatjuk, hogy egy gyümölcsfa vagy díszfa tavasszal bizonyos részein - főleg az ágvégeken - visszafagy. Itt eredendően egy fagytűrő növényről beszélünk, ám mégis gyakori, hogy ezek is fagykárt szenvednek. Ennek oka, hogy az előző évi fiatal vesszők nem megfelelő fejlődési fázisukban teleltek be. Azaz, ha a fiatal, az évi hajtás nem tud megfelelően megfásodni az első fagyok beálltáig, akkor az a vessző valószínűleg fagykárt fog szenvedni. Ez ellen nagyon védekezni nem tudunk, hiszen az főleg időjárásfüggő, hogy mikorra fásodik be egy vessző. Annyit lehet segíteni a dolgon, hogy augusztus elejétől már nitrogéntartalmú műtrágyát nem adunk növényeinknek. Ez ugyanis fokozza a hajtásnövekedést, ami nyár végén előnytelen, hiszen a fásodásra már kevés az idő.
A fenyőfélék többsége - tuják, ciprusok, borókák, vagyis az örökzöldek - is fagytűrők nálunk, ám ez a fagytűrés is relatív. Mivel e növényeken télen is van lomb, ezért télen is szükségük van vízre, ami nagy hidegben jéggé fagy a talajban, ezért felvehetetlen a növény számára. Tehát van víz, de még sincs.
Az örökzöldek tavasszal láthatóvá váló pusztulása két fő tényezőre vezethető vissza. Egyik az előbb említett relatív téli vízhiány, a másik, ha a levelekre ráfagyott havat ütögetéssel távolítjuk el. Ekkor ugyanis olyan mértékben sérülnek a levelek, hogy a sok sebzésen kipárolgó víz miatt szárad ki tavasszal a növény.
Mindkét probléma megelőzhető: az örökzöldek töveit takarjuk lombbal, hogy nehezebben fagyjon át a talaj, így maradjon benne folyékony halmazállapotú víz. A havat pedig csak a frissen rázzuk le a fákról, azt, ami már kissé megolvadt, majd ráfagyott, azt már inkább hagyjuk rajta.

Fóliával soha ne takarjunk

A fóliával történő takarás többet árt, mint használ. Az ezzel betekert növények könnyen befüllednek, és megrothadnak tavaszig, mivel a legkisebb felmelegedés, pár órás napos idő hatására is a fólia alatt magasra szökik a hőmérséklet. Az sem segít, ha a fóliára lyukakat készítünk, mert a szellőzést megoldja ugyan, de a gyakori és szélsőséges hőmérséklet-ingadozások ebben az esetben is károsítják a növényeket.