Mindig változik a forma
A növények magyar neve is onnan ered, hogy „növekvő lények”, azaz életük utolsó pillanatáig fejlődnek, van rajtuk hajtásnövekedés. A leépülésük onnan látszik, ha kevesebb a hajtásnövekedés, mint amennyi ágrész pusztul el, azaz hiába látunk rajta hajtásokat, ha a növény összkiterjedése csökken, akkor észrevehető a hanyatlás.
Azonban a növények életük során sokszor átalakulnak. Gondoljunk csak egy fa vagy cserje ágrendszerére, melynek – ahogy nő – a belső és alsó részeire egyre kevesebb fény jut, hiszen itt önmagát árnyékolja. Ekkor felesleges ide leveleket növesszen, fény híján azok úgysem segítik majd a táplálkozásban, amihez a Nap energiája kell. Ilyenkor szokták lehullajtani e belső leveleiket, és az itt megkopaszodó ágak más funkcióra váltanak, tartó funkcióra, hiszen ezek tartják a fentebbi részeket, segítik a növény abban, hogy minél magasabbra és terebélyesebbre nőjön, hiszen így lesz képes minél több napfényhez jutni – akár a szomszédainak a rovására is. Ez egy verseny is egyben, hiszen az azonos méretű növények konkurálnak egy ideig, de a nyertes amelyik a másik fölé nő, előnybe kerül a beárnyékolttal szemben.
A körülmények és a kinézet
Egy növénynek adott egy genetikailag rögzített habitusa, hogy az alapból hogy fog kinézni, milyen magas, terebélyes lesz, ha ideális körülmények között él. Ám ez a genetikailag rögzített küllem nagyban megváltozhat fenotípusosan, az adott körülmények miatt. Nagyon egyszerű példa a gyermekláncfű, mely 8-12 centiméteres leveleket hoz, amennyiben átlagos, jól benapozott körülmények között van. Amennyiben mondjuk egy magas-sásos, vagy magas füvekkel teli nedves rétre kerül, ott el kell kezdeni küzdeni a fényért, akkor akár 30-40 centiméteres leveleket is fejleszthet. Egyrészt ezzel megpróbálja túlnőni a mellette levő növényeket, hogy föléjük kerekedve több fényhez jusson, és ne azok árnyékolják le, másrészt mivel fényszegény körülmények között van, a nagyobb levélfelülettel kompenzálja ezt (ha már kevés a fény, a nagyobb levél ebből többet tud befogni).
Másik példa a parlagfű, ami több mint egy méter magasságúra is megnőhet, ha hagyjuk. Amennyiben elkezdjük kaszálni a területet, ezt érzi a növény, és előrelátóan módszert vált: akár már a földtől néhány centiméterre virágokat fejleszt annak érdekében, hogy ha a rendszeres kaszálás folytatódik is, akkor is tudjon magot érlelni, a faj fenntartását biztosítani. Így láthatunk egyméteres, meg tíz centis parlagfüvet is, persze nem ugyanott, attól függően épp milyen körülmények között él.
A fák fölkopaszodása
A fák fölkopaszodása is a fényhiánnyal és az életkoruk előrehaladtával van összefüggésben. Ez esztétikai szempontból azért gond, mert a szép leveles virágos rész magasra kerül, tehát a madarak szemszögéből szép a látvány, de nekünk a földről szemlélve kevéssé. Ez nem csak díszfáknál baj, egy gyümölcsfánál is bonyolítja a dolgokat, hiszen magasabb részeket kell permetezni, magasabban kell metszeni, és szüretelni is a magasból kell. Ilyenkor megoldás lehet az ifjítás, amivel arra kényszerítjük a növényt, hogy alacsonyabbról lombosodjon. Egy ilyen drasztikusabb metszési beavatkozás után egy két évig kevesebb a virág és a termés, mert a növény a vegetatív fejlődésre koncentrál. Az ifjítás azonban önmagában nem hoz hosszabb távú eredményt, ha a korábbi felkopaszodás okát nem szüntetjük meg. Azaz ha a növény ugyanúgy árnyékolt lesz, akkor ugyanúgy felfelé haladva keresi majd erre a megoldást.
A sövény formája is fontos
Sövényeknél is gyakori probléma az alsó részek levéltelenedése. Ezért írja a szakirodalom, hogy a sövény oldalát ne függőlegesre vágjuk, hanem olyan formát alakítsunk ki, ami alul szélesebb és felfelé keskenyedik. Ebben az esetben szinte mindegy, milyen tájolású a sövény, a kijjebb álló alsó részek mindig kapnak annyi fényt, amennyi szükséges. Ha a sövény oldala függőleges, vagy még rosszabb, felfelé szélesedő, akkor borítékolható az alsó részek kopaszodása, mert a növény nagyon egyszerűen dönt: ha valahol vannak levelei, de azokat nem éri napfény, akkor lehullajtja, mert ebben az esetben ott teljesen felesleges azon a helyen fenntartani e szerveit. Helyette ott növeszt majd dúsabb lombot, ahol a Nap hatására dolgozni is tudnak a levelek.
A rövidebbet még rövidebbre
Növények ifjításakor ellentmondásosnak tűnik – de nem az – hogy a rövidebb, vékonyabb, gyengébb részeket rövidebbre vágjuk vissza (többet távolítunk el belőlük), a hosszabbakból kevesebbet metszünk le. Az ellentmondás onnan ered, hogy ahol rövidebb egy bokor ága, ha azt erősen metsszük, még rövidebb lesz – ami így is van. A módszer lényege azonban, hogy a növény esetén adott egy gyökér-lomb arány, ami – jó esetben – egyensúlyban van. Amikor ifjítunk, azaz drasztikusan visszavágunk ágrészeket, akkor ezt az arányt felborítjuk: lesz sok gyökér, de eltávolítunk lombot, párologtató felületet. Ezt érzi a növény, és ha csak kis rész vágtunk le azt „kicsit pótolja”, ám ha nagy beavatkozásra került sor, akkor arra sokkal erőteljesebb hajtásnövekedéssel válaszol.
A levágott rész alatt megmaradt felső rügyek fognak mindig kihajtani, általában a legfelső megmaradt rügy hajt ki a legdinamikusabban (hamarabb, erősebb hajtásnövekedéssel). Így a metszés helyével befolyásolni tudjuk az ifjított növény majdani formáját. Ha a felső rügy kifelé áll, a hajtás is erre nő majd, akkor terebélyesebb lesz a növényünk. Amennyiben pedig olyan állású rügy felett vágunk vissza, ami befelé áll, az abból kinövő hajtás egy kompaktabb növényt eredményez, mert befelé nő majd – bár ennek hátránya, hogy ez valószínűleg később megint árnyékolja majd a saját alsóbb leveleit.
Ifjításkor először távolítsuk el a beteg, vagy már száraz részeket a bokrokból. Azonban ez még nem ifjítás, hiszen a nem élő részek kimetszése semmilyen hajtásnövekedést nem indukál majd. Ahhoz, hogy megújuljon a növény, az idősebb, élő részekből is vissza kell vágni, a korábban leírtak miatt.
Fény és levegő járta lomb kell
A lényeg tehát, hogy egy lombját részben hullató növényt „józan paraszti ésszel” érdemes felmérni. Ha itt-ott hullik a levele, de kártevő, kórokozó jelenléte nem látható, és a növény összességében egy egészséges, jó kondícióban levő, fajta-fajtára jellemző kinézettel bír, akkor nincs baj vele. Ha több részen csökken a levélmennyiség (és még mindig nem találunk kórokozó, vagy kártevő miatti indokot), akkor elöregedés okozhatja ezt. Ha a növény minden oldalról jó benapozottságú, akkor az életkora miatt állhatott elő ez a helyzet, ekkor ifjítani kell, ami a visszavágáson kívül még azt is jelenti, hogy lássuk el a földjét tápanyaggal. Egy évek óta egy helyben élő növény a talajt kizsarolja, és ha nem volt tápanyag utánpótlás, akkor ennek hiánya is okozhat lombritkulást.
Amennyiben a növény nem idős, és mégis ilyen tüneteket produkál, akkor az fényhiányból eredhet. Ha másik növény vet rá árnyékot, akkor választanunk kell; melyik maradjon. Ha saját maga belső részeit árnyékolja, akkor pedig egy olyan jellegű ifjító metszést kell végezni, hogy az alsó részeket árnyékoló ágakat távolítsuk el, és igyekezzünk olyan koronaszerkezetet kialakítani, amit egyenletesen átjárhat a fény.