Vályogvetés sárfalak

A hagyományos falak készítése

A régi népi építészeti megoldások egyik csoportját a homogén falak alkották. Ezek folyamatos összedolgozásokból adódóan egy darabból álltak, amire elkészültek, míg a heterogén falak építőelemek összerakásával, darabokból adták ki a kész falat. A homogén falakba az ablakok helyét utólag vágták bele az építők. Ezek jóval kisebbek voltak a mai ablakoknál, hiszen a kivájt rész fölött tehertartó elem nem lévén, csak kis méretű ablakok kialakítására volt lehetőség. Legismertebb homogén falak a rakott, a vert és a sövényfal.
A rakott falat villával rakták fel a kőből készült alapra. A fal alapanyagául szolgáló agyagot megnedvesítették, aztán lóval, esetleg tehénnel járatták, amíg képlékeny lett. Közben kötőanyagként pelyvát, töreket, vagy szecskázott nádat kevertek hozzá. A kész anyagból annyit merítettek amennyit fel bírtak emelni, amit erővel hozzácsaptak az előző sorhoz. Nem lehetett abbahagyni addig, amíg kész nem lett, mert ha megszáradt a felső réteg, akkor a következő már nem tapadt hozzá. Elkészültekor a réteges rakás miatti kidudorodásait levágták, bár tökéletesen egyenesek ezek a falak sohasem lettek.
A vert fal alapanyaga megegyezik a rakott faléval, csak a felhúzás módszere volt más, aminek köszönhetően jóval egyenesebb fal lett az eredmény. Egymással szemben nagyjából fél méterre oszlopokat ástak le, ezek határozták meg a fal vastagságát., Az oszlopokra deszkákból zsaluzatot erősítettek, majd a nedves alapanyagot elkezdték közéhordani. Húsz-harminc centiméteres ráhordásonként pedig ledöngölték, tömörítették. Néhány rétegenként nádat is tettek a fal anyagába, amely hosszú szálaival biztosította az anyag összetartását. A megszáradt szakaszokról a zsaludeszkákat lebontották, és feljebb erősítették föl, így folytatták a munkát. Olcsó, jó tulajdonságú fal készíthető ezzel a módszerrel, egyedüli hátrány talán, hogy vastagsága miatt nem helytakarékos megoldás.
A sövényfal alapanyaga is nedves agyagos föld, teherbírása kisebb a vert falénál, ám jóval vékonyabb. A földbe állított oszlopok közé vesszőszövetet fontak, erre tapasztották az agyagot. A fal vastagsága attól függött, hány rétegben tapasztottak rá. A gyorsaság itt is lényeges volt, mert a megszáradt részekre már nem lehetett további rétegeket rakni.

Az előbb bemutatottakkal ellentétben az inhomogén falak elemekből készültek. A csömpölyegfal a vályogtégla elődje. Az építők agyagos, jól tapadó földet gyűjtöttek, ezt beáztatták, szalmát kevertek hozzá, és lóval belejáratták. A szalmás sarat kihordták, és hosszú darabba göngyölgették. A kész csömpölyegeket egymásra rakták, és egymásra ütögették.
Míg a csömpölyeg inkább a Dél-alföldön, a gombócfal a Dunántúlon volt elterjedt, bár készítésük nagyon hasonló. A különbség annyi, hogy a csömpölyeget hosszúkásra formázták, míg a gombócfalnál a sarat golyóvá alakították, majd összelapították. Ezeket a lapos labdacsokat akkorára készítették, hogy egy ember meg tudja emelni, azaz nagyjából 30 cm átmérőjűre. Másik nevét a fecskefalat is onnan kapta a technológia, hogy az egymásra rakott labdacsokból készült ház úgy nézett ki, mint a fecskefészek.
A vályogtégla fal annyival fejlettebb az előzőnél, hogy az alapanyagot formába helyezték, tehát az építőelemek teljesen egyformák és szabályos téglatest alakúak voltak. Mérete 30 centiméter hosszú, 15 széles és 12-15 centiméter magas. A vályogtégla deszkakeretben kapta meg a formáját. Az alapanyagot a formába töltötték, tetejét lesimították, majd kiborítást követően szárították. Két jó vályogvető egy nap alatt 1000 darab vályogtéglát is elkészíthetett.
Egy hétig hagyták egyik oldalán a vályogot, ezután az oldalára fordítva száradt további egy hétig. Gúlába rakva tovább szikkasztották még két hétig, ezt követően lehetett felhasználni.

A vályogházak tulajdonságai, és védelme

E falak - amellett hogy szerkezetük megfelel tartó-, és határoló funkciójuknak - különleges mikroklímát biztosítanak a házban. Hőtároló és páratechnikai tulajdonságaiknak köszönhetően a vályogház nyáron kellemesen hűvös, télen pedig kis fűtéssel is gyorsan felmelegíthető. A vályog - mivel nem tömör anyag - párafelvétele és leadása gyors, emiatt kevésbé hajlamos a penészedésre. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a bele épített faanyagot konzerválja, ezektől távol tartja a farontó rovarokat, gombákat, amelyeknek nem kedvez a vályogfal nedvességtartalma.
A vályogházak tájolására is nagy hangsúlyt fektettek, így a passzív napenergia hasznosítás is megvalósult. A legfontosabb irányelv volt, hogy a ház az ablaktalan hátsó fala az uralkodó szélirány felé álljon. Mivel e sárból épült házak legnagyobb ellensége a vizesedés, ezért a környezetből kiemelkedő részre jelölték ki elődeink az épület helyét, hogy a belvíztől és a lezúduló csapadéktól is védve legyen. A kezdetekben a "sárfalak" alapozása mindössze a föld döngölésében merült ki. Később már árkot ástak, amit kiégettek mielőtt elkezdték a fal felhúzását.
A falra kerülő csapadék ellen a mai vakolat elődjével: tapasztással védekeztek. A legelterjedtebb a tehéntrágyás szalmavályog-tapasztás volt. Egy vödörnyi homokkal kevert szalmatörekes sárhoz egy "adag" tehéntrágyát kevertek. A falat benedvesítették, majd a keveréket vékony rétegben felhordták. Amikor ez megszikkadt, akkor egy újabb réteg következett: az előbbivel azonos arányban, de lótrágyával és szalmatörek nélkül. Miután megszáradt, több réteggel bemeszelték, ez színt is adott, és a trágyaszagot is elnyomta. A vályogházak a tégla, vagy betonfalakhoz képest sokkal egészségesebbek, de egyben gyengébbek és sérülékenyebbek is. A falakon megjelenő elváltozások javítása előtt minden esetben az okát is fel kell deríteni.